Üdv Blogmolyok!
10/7. PIPA……lassan de biztosan haladok a cél
fele, a pontosan 9 és fél hónap munkaviszony végéhez. Egy szóval sem szeretnék
nektek panaszkodni, hogy mennyire fáradt vagyok már, és hogy néha milyen
kínszenvedés ez az egész, már csak azért sem, nehogy valakit eltántorítsak a
tervétől, hogy kipróbálja, saját bőrén tapasztalja ennek szép és csúnya részét.
Ne tévesszenek meg senkit a feltöltött képeim, amik természetesen a szép
oldalát mutatják csak az ittlétemnek. Sajnos meló közben nehéz lenne
dokumentálnom a dolgokat, ez a helyzet. És ha ezek a kalandok (gondolok itt az
ismételt jetskizésre vagy a delfinekkel úszásra vagy a cozumeli körútra, és még
sorolhatnám) nem lennének, már szerintem rég otthon találnátok.
Eltelt már picit több mint 7 hónap, egészen
idáig úgy hittem, hogy decemberben hazamehetek, hogy boldogan, nyugodtan együtt
ünnepelhessem a Karácsonyt a pici és nagy családommal. Addig tartott bennem ez
a remény, ameddig az új Food Manager, az új nagyfőnök sem tudott rajtunk semmit
segíteni, mondván, hogy ez a döntés a Miami-i cégtől jön, amit ő már sehogy sem
tud megváltoztatni. Eddig a napig úgy gondoltam van még esély, vagy ha nincs is
esély, akkor felmondok és hazamegyek…igen már ez is megfordult a fejemben,
valószínű mert ismét egy mélypontba ütköztem, de a Food Managerrel való
beszélgetés után egy fél nap alatt megváltozott teljesen a véleményem…. Nem
mint hogyha lenne kedvem ezen a kb 6000 fős fedélzeten részt venni a
„csodálatos” karácsonyi BULIN, de úgy gondoltam, ha már eddig kibírtam, kibírom
most már csak azért is a végéig, nem fogok a vége előtt meghátrálni…aztán
persze meglátom, hogy bírom majd….
A helyzet az, hogy ebben a hónapban ért a
legtöbb meglepetés, a legtöbb pozitív elbírálás a munkámat illetően. Pár hete
kaptam egy Good Performance-t, amit már említettem lehet, az előző cikkemben.
Ezt követően, jelöltek a hónap dolgozója listára, aminek az eredményét, hogy ki
nyeri, csak később tudjuk meg csak. Mindezek mellett, folyamatos dicséretet
kapok a főnököktől, akik már a „final destination”-ba, a szeretett „dining
room”-ba is ígérgetik, hogy napok kérdése, és bekerülök. Meglátjuk hogy lesz,
mindenesetre még most a LIDO-ban dolgozom, ugye már egy teljes hónapja, ahol
szintén egy kisebb vezetői pozícióba osztottak be, és „kiss boss” néven szólítanak poénkodva a
munkatársak. Pici felelősség van azért rajtam, ha nincs Ass. Matre D’ az
étteremben, akkor én felügyelem ezt az egész szintes önkiszolgáló éttermet,
persze amit lehetetlen maximálisan teljesíteni. Én irányítom továbbá a többi
pincértársam fél órás szünetét, meg hogy este a zárások, nyitások meglegyenek a
különböző részlegeken, valamint a vacsorai büfé nyitása, folyamatos felügyelése
és a végén a zárása akadálymentesen menjen. Amíg dolgozunk éppen ezért, mivel
rajtam van az irányító szerep, a LIDO összes zárjának a kulcsára is én
felügyelek valamint egy kis Beeper-t is hordozok amin bárki a hajóról elérhet
engem, és rajtam keresztül így mindenkit, elég csak ha tárcsázzák a számom,
megcsipogtatnak, és már hívom is vissza a számot aki hívott. Eleinte nem tudtam
megbarátkozni ezzel a szereppel, biztos azért, mert talán nem volt még rajtam
eddig ekkora felelősség itt a hajón, és kicsit lehet meghőköltem, de egy hét
után már kezdtem belejönni. Azért nehéz talán egy picit, mert közben a többi
pincérek azért cserélődnek, mennek haza jönnek újak, így nincs meg az az
összeszokott csapat feeling. Amit végre kezdek tanulni, és ennek örülök igazán,
hogy hogyan tudom a pozitív vezetői tulajdonságokat alkalmazni, amit még anno a
suliban tanultam vagy a saját tapasztalataim alapján összegyűjtöttem. És kezdek
rájönni, hogy tényleg nehéz jó főnöknek lenni, hogy nehogy még véletlenül se
kivételezz senkivel, mindenkit egységesen bírálj és egységesen rój rá
feladatot. Ami még tetszik nagyon, hogy így elkezdhetem megtanulni a hivatalos
angol nyelvet használni. Nem könnyű, de kezdek belejönni, és tényleg kezd már
az angolom is sokkal jobb lenni mint eddig, főleg mert egyre többet
beszélgetünk a vendégekkel is, és így vidámabban telik nekünk is az idő. Szóval
azért tanultunk ebben a hónapban is sok dolgot, leginkább azt, hogyan érdemes
csapatban dolgozni, mivel itt csak úgy lehet, ha nincs összetartás szétcsúszik
az egész.
Na de ami még pozitívan ért, az a sokadik
dicséret a főnöktől, amikor egyszer az irodájában jártam. Azt állította, hogy
jó menedzsment készséggel rendelkezem, éppen ezért ha így folytatom, könnyen
elérhetném akár a Food Operation Manager pozíciót vagy akár az Ass. Food
Manager pozíciót rövid időn belül.
Már csak ezek miatt a sok pozitívumok miatt
amik csak áradnak most felém, inogtam meg a döntésemet illetően, hogy
hazamegyek. Ne tudjátok meg hány napig őrlődtem a döntésemen. És pont emiatt
nem is nagyon tudtam úgy végezni a munkámat, mint egy hónap dolgozója
jelölt….egyszerűen már elfáradtam az a helyzet, konkrétan az ébresztőkre nem
ébredek már fel, pedig egy vekkert is beszereztem már, de semmi változás.
Egyszer egy szombati napon mennem
kellett volna az általános, minden héten megtartott „ evakuálási gyakorlatra” ,
és annyira mélyen aludtam, hogy még a bemondást és a hajó elhagyása sípszót sem
hallottam meg, ami elhihetitek, olyan erős, fülsüketítő, hogy nagyon fáradtnak
kell lenni ahhoz, hogy valaki arra még csak fel se ébredjen. A tegnapi napról
meg nem is szeretnék említést tenni. Konkrétan két ébresztőt beállítottam,
sokszoros ébresztésre, és reggel 6 helyett, 9 órakkor keltem fel…..ez mondjuk
igen furcsa volt, mert biztos voltam benne, hogy valakinek hívnia kellett
volna, hogy nem mentem dolgozni. Furcsálltam is, ráadásul Évi sem kelt fel
semmire, ő később kezdett, így csak nekem volt baj. A lényeg, hogy az a kis
pici elem, ami bennem működik, kezd kimerülni, úgy érzem, és pont a December,
ami a leghúzósabb, arra kellene még egy kis lendület, bár nem tudom honnan,
hogy aztán január 18-án felszabadulva repülhessek haza, és azzal a tudattal,
hogy bár kemény volt nagyon, megcsináltam, és egy picivel több pénzt is tudtam
hazavinni, így hogy maradtam.
Nem valószínű, hogy folytatni fogom ezt a
hajós életet, egyrészt mert nem áll szándékomban karriert építeni, és most
nehogy valakinek elvegyem picit is a kedvét, mert ez az egész természetesen
személyszerű. Rájöttem ez alatt az idő alatt, hogy nem nekem való ez a típusú
élet, ami igazából tűrhető és kivitelezhető, ha valaki annyira rugalmas és nem
kötődő, akkor természetesen tetszeni fog ez az élet, és annak lehet leg ez a
megfelelőbb, hogy boldog legyen. Én magamról beszélek itt most kizárólag. Én
egy igen érzékeny és érzelmileg hamar kötődős típus vagyok igen gyenge, tehát
nekem ez a hetente búcsúzás nem jön be. Olyan gyomorgörccsel kelek fel minden
szombaton, hogy ki megy haza, és kit nem látok már valószínű soha többet, hogy
kifejezetten gyűlölöm ezt a napot. Leginkább amikor a baráti körünkből megy el
valaki. Már nagyon kevesen maradtunk…..és én ettől is félek igazán. Decemberre
már csak Évi meg két srác meg én maradunk itt, a körülbelül 16 fős csapatból……eszméletlen
mennyire sokat számítanak a barátok itt, nélkülük ki sem lehet bírni. És ami
tényleg itt ebben a legrosszabb, hogy valószínű nem fogsz tudni velük
találkozni többet. Szóóval, mint egy újabb kaland, újabb színes oldal az életemben
tökéletes, nem is tettem volna másképp. Ki nem hagytam volna az biztos. De most
otthon szeretném folytatni. Már csak azért is mert egy egész óvoda fog fogadni,
ha hazaérek, annyi pici baba született most a baráti-ismerős körömben. : D
Ebben a hónapban kezdett csak igazán nagyon mozogni
a hajó. Olyannyira dőlt egyik oldalról a másikra, hogy szabályosan azt lehetett
érezni, hogy egyszer mintha másznánk felfelé, aztán pedig futunk lefelé. Vicces
volt látni ahogy a vendégek is a Lidoban egyszerre változtatnak hirtelen irányt
az egyik majd másik oldalra. A 10.-en a medence vize, mint egy akvárium
vizen egy mozgó autóban, úgy lötyögött
ki a mederből. Egyszer még az ágyból is majdnem kigurultam, annyira megdőlt a
hajó.
Ebben a hónapban részt vehettünk egy „Bridge
és egy Engine tour”-on, azaz bemehettünk az irányítóközpontba és a
gépészközpontba, valamint az alaksorokba a gépekhez, tehát az egész működési
rendszerébe beleláthattunk ennek a 130 000 tonna súlyú, 306 m hosszú, 158 láb
magas úszó óriásnak, amelyik a 10. Helyen áll, a világ legnagyobb óceánjáró
hajóinak a listáján. Egy élmény volt az biztos, nem hiába tanulnak 7-8 évekig
és utána gyakorlatoznak hajókon még pár évig akik a kapitány pozícióra
pályáznak…..hatalmas felelősség hárul az irányítóközpontban dolgozókra, ugyan
úgy, mint a gépházban dolgozókra is. Ezért dolgoznak kettesével, és
éjjeli-nappali váltás van természetesen.
Nagyon érdekes volt, az biztos.
Kifogytam most az újdonságokból, remélem
élvezhető volt valamennyire ez a beszámoló is. Most kezdhetném sorolni, mi
minden hiányzik az otthonból, de akkor 100 oldal sem lenne elég, úgyhogy inkább
nem untatlak ezzel titeket, köszönöm az eddigi híreket otthonról, és ezután is
csak azt tudom írni, ha valakinek beszélgethetnivalója van, én itt vagyok. :D
:D Ja és ha van kérdés, még mindig szívesen válaszolok! ;)
Élvezzétek a gyönyörűséges novembert,
készüljetek az Adventre! Isten óvjon mindannyitokat, 10hét és megyek haza és
találkozunk! :D Már megindult a visszaszámlálás!!!
Puszkó-nyuszkó mindenkinek
Üdvözletét küldi a „BOSS” :D
